Az élet egy kiszámíthatatlan könyv, amit hosszú évtizedek után tudunk csak ki olvasni. Rengeteg akadályt állít az ember elé az írója, és ahol csak tud egy váratlan csavart alkot, hogy semmi se legyen könnyű.

Mindenki átnézet, rajta és csak annyit mondtak neki, hogy egy kisebb városi csapatba fog megöregedni baseball játékosként. Lenézték és nem vártak tőle sokat mikor az anyja meghalt. A nő mindig bátorította és mellette volt.

Vajon, ha még ma is élne itt tartana? Ha nem a pályán edzett volna még késő este is… akkor meg tudta volna védeni az anyját a betörőktől.

- Rendben, akkor még húsz kép és kész vagyunk – utasította a modellt, aki levette vállairól a puha fürdőköpenyt és a vászonra lépet, hogy kövesse a fotós utasításait.

- Remek, köszönöm a munkát – meghajolt és egy lágy mosoly kíséretébe gyorsan a szobájába menekült.

Szerette a munkáját, mindennél jobban és az anyja halála óta hivatásos fotós lett belőle. Persze előtte is volt egy kis turista fényképezőgépe, amivel próbálkozott, de akkor még csak a baseballnak szentelte minden életét.

Halk kopogás után egy szőke hajú férfi lépett a szobájába, hogy megzavarja nyugalmát. Beletúrt hajába, majd lassan mögé lépkedett. Lehajolva átölte a fotós nyakát és egy lágy csókot nyomott annak arcára.

- Kamenashi-san ma igazán kitettél magadért – kuncogott a férfi a fülébe majd hátra hajtotta a fejét és egy csókot lopott.